Bakancslistás vágyam volt egy filmforgatáson való részvétel. Már kislányként is foglalkoztatott, hogy milyen lehet egy filmforgatás. Hogyan készül egy film? Kik készítik és a mi a feladatuk? Hogyan néz ki a valóságban egy jelenet? Felvétel közben tényleg a körülöttük lévőknek csendben kell maradnia? Ezernyi kérdés merült fel bennem, amikor a nyáron Tápai Gergely legújabb kisfilmjébe jelentkeztem produkciós asszisztensnek. Miután sikeresen bekerültem a stábtagok közé, izgatottan vártam a forgatást.

Szeptember elején pedig elérkezett a várva várt forgatási hétvége. Péntek este, hogy a szombat hajnali négyes kelést át ne aludjam két mobiltelefonon is beállítottam az ébresztőt. Szintén kétszer ellenőriztem a táskámban lévő kellékeket, hogy biztos, hogy nálam vannak -e. Hiszen egyik képkeretem nélkül sincs felvétel, mert majdnem mindegyik képben szerepel valamelyik. Hajnali fél ötkor álmosan sétáltam az Astoriától a Deák felé. Séta közben azon gondolkodtam, hogy milyen lesz ez a filmes világ, amely eddig oly távol állt tőlem? Milyen lesz vadidegen emberekkel eltölteni két napot? A felmerülő kérdések ellenére mégis hatalmas nyugalom szállt meg, s mire a Kempinski Hotel parkolójába értem rájöttem, hogy deja-vu érzésem van. Az egyik stáb tag rá egy percre meg is érkezett, sorban felvettük a többieket és robogtunk is a Pest melletti forgatási helyszínre.

Reggel hatkor szálltam ki egy kis kertes házas övezet mellett, ahol az utca másik oldalát egy hatalmas mező borította, amely felett éppen kelt fel a nap. Gyors bemutatkozások után, a stáb munkához látott, különböző állványok, derítők és tükrök, kellékek kerültek elő egy furgonból. Mindenkinek megvolt a maga feladata ahhoz, hogy a felvételt elkezdhessük. Első feladatként kellék előkészítést kaptam, tehát az általam hozott két képkeretből ki lett választva, hogy melyik lesz a régi, majd annak a kinézetét kellett valóban régivé varázsolnom. Egy tíz éves sötétbarna keretet, amelynek ezüst szegélye hibátlan volt, húzogattam a járdán, hogy minél jobban kopottnak hasson.

Biztos voltam benne, hogy minden tedd ide tedd oda feladat megtalál, így kezdődött a tudtam csak nem sejtettem effektus. Háromszor kérdeztem meg az operatőrt és a rendezőt, hogy elég réginek tűnik-e már a keret, hogy maradhat -e egyáltalán valami az ezüst szegélyből. Majd barack pakolás következett, aztán a molinó kopottá tétele. Mégsem tűnt unalmasnak egyik feladat sem, mivel rájöttem minden apró kis részletnek jelentősége van, ami a képen megjelenik, az nem magától vagy véletlenül került oda. Amikor az első jelenet felvétele elkezdődött, mindenki lélegzet visszafojtva figyelt. Friss csapósként álltam a rendező mellett és mosolyogtam. Igen ez az a jelenet, amely a forgatókönyv x oldalán található és így néz ki élőben. Ez látom, ezt veszi kicsit más szemszögből a kamera. A főhős életre kel, ahogy elképzeltem, illetve ahogy elképzeltük, hiszen ezekben a lencsevégre kapott pillanatokhoz, minden stábtag hozzátett valamit.
Minden forgatáson akadnak feszültebb helyzetek, ám úgy láttam, hogy ezeken gyorsan felülemelkednek az érintettek, hiszen mindenkit ugyanaz a cél motivált. Ezzel a kisfilmmel egy csodálatos dolog születik, amit, ha megnéz egy-két illetve három ember, akkor már átadtuk az érzést, értéket és olyan hatást váltottunk ki, amiről az egész szól. Ezt láttam a második napon is ugyanúgy a stábtagok fáradt tekintetében visszatükröződni.

Megismerkedtem egy közismert színésszel, aki ugyanolyan egyszerű embernek tűnt, mint te meg én. Csupán egyetlen árnyalatnyi különbséget véltem felfedezni, ez pedig nem volt más, mint a mélytónusú orgánuma. Úgy éreztem reggelig tudnám hallgatni a hangját, egyfolytában azon gondolkodtam, hogy melyik filmekben melyik híres sztárnak lehet a szinkronhangja. Az egyik tíz perces szünetben, ahogyan álltam a csapóval a kezemben odajött hozzám, átölelt és elkezdett nekem szavalni. A kamera éppen nem forgott, bár azt kívántam bárcsak forogna, mert egy megható pillanatot vett volna fel. Az arcszínem visszatükrözte a kabátom piros színét és lányos zavaromban megszólalni sem tudtam, majd végül egy halk köszönöm telt mindössze tőlem.

Kiemelném az egyik statisztánkkal való egyeztetést. Az idős hölgy négy szettnyi ruhát hozott magával, így nagyon figyelt arra, hogy színben, mintában és hosszban is több választási lehetőségünk legyen az adott jelenethez. Az arcán hihetetlen öröm suhant át, amikor a rendező asszisztense és a sminkes, azt mondta, hogy az a ruha, amiben jött az a tökéletes összeállítás és nem szükséges átöltöznie. Csupán csak egy kis smink, hajigazítás és kész is van. Jó volt látni az örömöt, amely ott csillogott a szemében, hogy elsőre jól választott a jelenthez, úgy képzelte el magát benne, mint ahogyan mi elképzeltük őt a filmben.

Olykor adódnak váratlan szituációk is, így pár perc erejéig statiszta lehettem, a zöldségesben egy tésztát válogató vásárlót alakítottam. Nehéz volt elmélyülten válogatnom a tésztát, amikor legszívesebben, azt néztem volna, hogy tartják a srácok a derítőt, vagy hogyan csap helyettem a sminkesünk vagy végre szemből láthattam volna az operatőrt a kamerával. Komfortzónán kívül voltam, így még sohasem tűnt két perc annyira hosszúnak, mint akkor és vártam a felvétel végét jelző rendező „ennyi” szavát.

Később álltam a járdán a zöldséges előtt és arra figyeltem, hogy ne jöjjön arra járókelő, közben néztem, hogy hogyan dolgozik a stáb. A zöldséges bódé körbe volt pakolva derítőkkel, a főszereplő épp a zöldségesbe ment be. A rendező az operatőr válla fölött nézte a kamerában a jelenetet. Abban a pillanatban éreztem, ez az az én pillanatom, ez az amire vágytam és most a részese vagyok. Mindegy, hogy kellékek után rohangáltam, pakoltam, beugró statiszta voltam, hogy statisztát gardíroztam, hogy a járdán " útonálló " voltam. Nem számít, hogy a lábaimat nem érzem térdtől lefelé, mert ez az én pillanatom. Nem unalmas, hogy egy jelenetet hetedjére veszünk fel, mert láttam, hogyan születik a történetből forgatókönyv, majd a fejünkben lévő képből, hogyan kel életre egy film. Egy olyan kisfilm, amelynek mondanivalójával a készítők azonosulnak.

Mi tehát a kulisszák mögötti titok?  Az, hogy az alkotók magukból adnak egy kis darabot, hogy ezáltal értéket teremtsenek.