Egy szerdai nyári napon az északi holland kisvároska Veghel utcáit járva, még az időjárás sem szegi az ember kedvét. Úgy éreztem szeretnek engem odafent az égben, mert elállt az eső.
Nyári napsütésben szépnek találtam a jellegzetes stílusban épült házakat, így azon gondoltam, hogy legszívesebben mindet haza vinném, csak ezt az állandóan fújó szelet nem tudnám megszokni.
Elsőként a rögtön a főtérre bukkantam a kalandozásom kezdetén, amikor átértem egy nagyobb csatorna feletti hídon. A templom és a városháza által szegélyezett macskaköves téren, színes piacot pillantottam meg.
Tele volt üde gyümölcsökkel, tengeri hal árussal és egy nagy sajtos standdal, hiába a holland sajtnak nincs párja.
Kellemes érzés kerített a hatalmába, hogy milyen jó idegen országban lenni és kedvemre nézelődni, tudván, hogy csütörtök van és időm, mint a tenger. Egy kicsit szokatlan volt, hogy egyedül járom be a várost. Magamban fedezem fel az utcákat, amíg a vendéglátóm dolgozik, de jó kis kalandnak ígérkezett. Kíváncsiságom felébredt, ezért elindultam hát felfedező körutamra. Tekintetem megragadta egy különleges kirakatú pékség.
Említésre méltó volt a dekorációja, mert a barnára sült különböző formájú kenyerek ki voltak rakva a tengerpartnak berendezett kirakatban. Szépen sorakozott a kifli, a kenyér kék tenger képpel a háttérben, tengeri csillagokkal és kagylókkal szegélyezve. Késő délelőtt, amikor már elegem volt a szélből, az eleredő majd hirtelen megálló esőből, megpihentem egy kávézóban a főtéren.
Kértem a pincértől egy finom feketét, majd az ablakon át figyeltem az embereket. A toll és a jegyzetfüzet automatikusan a kezem ügyébe került és egyszer csak azon kaptam magamat, hogy papírra vetem a gondolataimat. Mi tárult a szemem elé? Színes kavalkádnak tűnt a sok sétáló ember, akik közé beleolvadt, a szőke kisfiú, a muzulmán, az étcsokoládé színű kislány és a színes biciklik tarkasága.
A holland emberek imádnak biciklizni, előszeretettel díszítik is őket, itt-ott feltűnik egy vidám masni vagy egy szalag rajtuk. Nagyon tetszett, amikor egy fél órával ezelőtt azt láttam, hogy egy fiatal lány elkarikázik mellettem egy rózsaszín párduc kerékpáron. Mitől rózsaszínpárduc színű egy kerékpár? Természetesen a rajzfilm figura élénk színe ugrott be róla.
Néha elgondolkodom azon, hogy hogyan élnek az emberek a világ másik végén? Milyenek a hétköznapjaik? Annyit sírnak és nevetnek, mint mi? Az biztos, hogy az itteniek jól bírják az esőt oly annyira, hogy esernyőt sem hordanak maguknál. Ha elkezd esni, majd úgyis eláll és ruhájuk megszárad majd. Tehát minek?
Itt nem rohannak, mint nálunk a budapesti forgatagban és kisimult arcokat látok. Velem szemben a kávézóban egy negyvenes apuka ült, az arca nap barnított volt és egyfolytában mosolygott, ahogyan a kisfiával beszélgetett. Figyeltem, ahogyan a négy év körüli kisfiú lelkesen eszik egy gombóc fagyit, hiszen mindenki tudja, hogy ebben a korban a fagylaltozás presztízs kérdés egy gyereknek. Az első fehér gombócot, amit színre választott otthagyta, mert nem ízlett neki, valószínűleg túl édesnek érezhette, ezt még én is megérettem, bár nem beszélek hollandul. Két percre rá kapott egy kék színű gombócot, mire én magamban egy jót mosolyogtam, nem hiába a gyerekek tudnak élni.
Tekintetem a zsongó hangok irányába tovább vándorolt, a mellettem ülő idősebb korosztály egyik csoportjára, akik egymás szavába vágva beszélgettek és még dalra is fakadtak. Hirtelen felnézvén észrevettem, hogy egy barna szempár figyel, ahogyan ülök a kávém mellett és jegyzetelek. Biztos érdekes színfolt lehetek az idegennek és sikerült elkapnia a nézelődés közbeni mosolyom. Egyszer csak a kisfiú felpattant láttam, hogy igazán nagy csibész, mert közben már a harmadik gombóc fagyit kéri ki, hát igazán nem semmi. A csipkézett háztetőkkel szegélyzett piactér élettel teli, az eső ellenére sok gyereket hoznak be a kávézóba fagyiért, van itt öreg és fiatal.
Hihetetlen fél tizenkettőkor, hogy pezseg az élet. A Napsütötte Toscana című filmet juttatja az eszembe, amikor a hősnő az ismerőse kérésére megír egy képeslapot, miközben csodálattal figyeli az olasz városkát. A filmben a főszereplő az ihletre várt, hogy írni tudjon és teljesült az álma és most az enyém is, annyi év után. Az kezemben végre toll van, csak nem piac nap van Cortonaban, hanem piac nap van Veghelben és nem a Campanile harangja szól, hanem a városháza tornya zenél minden órában.
