Azt mondják, hogy tehetségesnek születni kell. Ebben lehet valami, csak az a kérdés, hogy tudjuk-e, hogy miben vagyunk tehetségek? Vajon a bennünk élő kreativitást a felszínre tudjuk hozni? Az első versemet 11 évesen írtam, ami a magyar tanárnőmnek köszönhetően rögtön meg is  jelent az egyik megyei diákantológiában. Aztán folyamatosan ontottam a verseket, ami miatt az iskolában kicsit csodabogárnak is számítottam, persze a szó pozitív értelmében. A gimiben humán tagozaton átlagosnak tűntem, mert szinte minden harmadik osztálytársam írt, aztán Magyarország egyik legjobb egyetemére bekerülve rájöttem, hogy rajtam kívül még négyezer gólya kezdte az egyetemet, szóval végképp nincs bennem semmi különös. Az írás hol megjelent, hol nem, de főként a nem dominált.
Évek óta egy nagy multinacionális cégnél dolgozom, multitasking gondolkodás, magas elvárásoknak való megfelelés, sok szám, sok statiszta. Közben titkon mindig arról álmodoztam, hogy egyszer író leszek, egyszer eljön az én időm és majd megvalósítom önmagam. Ismerős a halogatás ugye? Aztán négy évvel ezelőtt volt egy pillanat, amely megváltoztatott mindent. Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor az ember egy hosszú álomból felébred és nem érti, hogy eddig mire várt. A kék metróba szálltam be az egyik márciusi reggelen. Hatalmas reklám plakáttal találtam szembe magam, amin egy fiatal srác mosolygott és mellette látható volt az első könyve. Néztem a plakátot és az ismerős arcot. Te jó ég! - évfolyamtársak voltunk a gimiben ő reál tagozatra járt és ha jól emlékszem közgazdász lett. Könyve jelent meg? Én magyar szakot végeztem és hányszor álmodoztam arról, hogy író leszek? A tudat, hogy neki sikerült, ráébresztett arra, hogy sohasem fog eljönni az én időm, mert már itt van ebben a pillanatban. Persze ilyenkor jönnek a kifogások, hiszen az ember profi abban, hogy hogyan beszélje le magát egy friss elhatározásról. Hazafelé bementem egy könyvesboltba és megvettem a könyvét, amit a metrón utazva el is kezdtem olvasni és megállapítottam, hogy zseniális. Ő zseniális én pedig nem lennék elég jó író és ez így rendben is van, nincs mit tenni.
Azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy akkor semmiben sem vagyok jó? Mi lenne az, amiben jó  vagyok és az íráshoz is köthető? Hirtelen fény gyúlt az agyamban: a főzés, hiszen 11 éves koromtól főzök, a baráti körömben én vagyok a krémlevesek szakértője és otthon a szüleimnek van minimum kétszáz szakácskönyve. Miből is írtam anno a szakdolgozatomat? A téma az ételekhez kötődött: Hiedelmekhez kapcsolódó ételek és ételnevek volt a címe. Rájöttem,  hogy mindvégig ott volt az orrom előtt csak nem vettem észre, hogy a főzést és az írást jól össze tudom kapcsolni. Még aznap éjjel az interneten létrehoztam a saját főzős blogomat. Hogy milyen azóta az életem? Sokat főzök-sütök, tanultam ételfotózást, rengeteg gasztronómia élményben volt részem és megtanultam a bonbon készítést is. Volt egy pont, amikor el szerettem volna menni szakácsnak, de akkor derült ki, hogy lisztérzékeny vagyok. A legfontosabbat így is megtanultam, hogy nem vagyok hajlandó lemondani az isteni ízekről és hogy ez nem azon múlik, hogy mit ehetsz meg vagy mit nem.
Hogy a bennünk rejlő kreativitást a felszínre tudjuk-e hozni? Ez csak rajtunk múlik! Egy biztos, nincs mire várnunk, a jelenben kell megtalálni önmagunkat...