Szivárvány
Költészet napja alkalmából:
Mindenki magabiztosnak akar látszani, valójában az emberek álarcot hordanak. Kecses jótékony maszkot viselnek, mint a velencei karnevál színes kavalkádjában. Elrejtőznek mögé és nem látszik valódi mélységük. Hirtelen elered az eső a napsütésben, egyszer csak lehull az első hópehely lágyan az égből a tenyeredbe és meglepődve megállsz és eltűnődsz egy pillanatra azon, hogy jó úton mész-e az életben tovább.
Nyári zápor után az ezüstös felhők között felbukkan a szivárvány és eszedbe jutnak a koboldok és a hozzájuk fűződő titokzatos mesék. Feltűnnek gyerek korod emlékei, mint ahogyan a simogató szellő fuvallatként áramlik, amikor a türkizkék eget bámulod. Az álom világ: a játékok tömkelege, a gondtalan lét, nyaralások a nagyinál, csínytevések nyomai az arcokon, a betörött ablakok, hajnalig tartó bandázás, ami azzal a címszóval indult csak egy fél órára lépek át a haverhoz, a horror történetekkel tarkított sátorozások, a cinkos kacsintások, az első szerelem varázsa, amikor nem számított semmi csak az, hogy a barátokkal minél több időt töltsél el.
Állni a szakadó esőben érezni a föld mély szagát, mezítláb mászkálni a fűben és szagolni a zöld illatát, tábor tűznél hajnalig beszélgetni; az erdőben gombát keresni, közben egy-két fa törzsét megölelni, bele karcolni kézjegyünket, kedvenc versünket kívülről megtanulni és hazafelé a sötétben halkan elszavalni.
S a szivárványt nézve változik mélyen ülő szemeid színe. Tisztuló fénylő kristályt látok, amely valóságos és tapinthatóan mély. Te állsz ott mellettem az ismerős ismeretlen. Magabiztosan mosolyogsz, végre lehullt az álarc és tiszta tekintettel nézel a világra.
- Oda nézz, ott szalad a kis zöld kobold az arannyal, szája szegletében huncut mosollyal!
