Imádom a leveseket, ha van leves akkor minden rendben van. Ha csak leves van ebédre, még az is belefér nálam, nem baj, ha később készül el valami miatt a második fogás. Egyik családi ebéden körülbelül tízéves lehettem megállapítottam, hogy a nagyi húslevese sokkal finomabb, mint az anyámé. Anyám mosolyogva azt mondta, hogy ő is pontosan ugyanúgy főzi és kanalazta tovább a levest, majd végül kijelentette, hogy ő is finomabbnak érzi. A nagymamám annyit mondott, hogy  falun sokkal jobb az ivóvíz minősége, biztos ezért van. Közben persze elnevették magukat.

Az évek alatt a  kedvencem lett a palóc leves, amikor hazautazom anyám mindig azzal vár. Nem tudok az ízével betelni, így itthon is el szoktam készíteni. Hogy lehet, hogy ugyanúgy készítem el, mint anya és az övé mégis finomabb? Eszembe jutott, hogy tényleg a víz miatt van? Á dehogy, hiszen engem kislányként ezzel ugrattak, biztos más turpisság van a dologban.

Aztán anyám az egyik hétvégét nálam töltötte és neki állt főzni, ugyanúgy készítette el a kedvenc levesemet, mint én. Nagyon vártam, hogy megkóstolhassam és megint azt éreztem, hogy finomabb, mint az enyém. Majd kezdett derengeni, hogy ez a történet nem az összetevőkről szól. Nem is arról szól, hogy ugyanúgy készítünk  el egy receptet, hanem  arról, hogy ki készíti el nekünk. Az olyan étel mindig jobban esik, amit külön nekünk készítenek, hiszen tudjuk, hogy közben ránk gondoltak. Vannak olyan ételek, ami a szívünkhöz legközelebb állók tudnak a legjobban elkészíteni, hiszen bennünk van egy titkos összetevő a szeretet.